Csütörtököt írtunk.
Én csak kajálni akartam átmenni anyuékhoz. Aztán délutáni szunyó lett belőle. Furcsa, sokszor ráfeküdtem kényelmetlenül manóra, de elnézést kértem tőle, és aludtam tovább. Aztán ébredni kellett 4 körül, mert kihasználtam a helyzetet, hogy a bátyám kocsival viszi haza unokahúgomat az oviból, és hazaszállíttattam magam. „Fél ötig oda kell érni. Miért mozog a hasam? Ebből hasmenés lesz.” Lett is. „Anyu, ha manó útnak indulna, érezném ezt a mozgást?” – kérdezhettem bizonyosan nem mindennapi arckifejezéssel mert anyu először lefagyott, majd közölte, hogy ő ilyenekre nem emlékszik, de ő elkísér az oviig… bizony az legalább 300 méterre van tőlük, és volt két teli szatyor motyóm is plusz egy hátizsákom, és 16:20-ig már kétszer éreztem úgy, mintha valami feszülne bennem..valahogy más volt ez, mint bármi, amit eddig éreztem.
Elég hamar lebeszéltem anyut a kísérgetésről, úgysem lesz szülés ebből, nyugtatgattam. Nem is mertem elhinni, hogy bármi lehet ezekből a mozgásokból, hiszen ez nem is fájt. Fogtam a motyókat, és elindultam az oviba az unokahúgomhoz, aki éppen a tornaóráról jött kifelé, és baromira nem akart gyorsan készülődni ... Én csak lehuppantam a folyosón egy székre és figyeltem..az érzésekre, a belsőmre..befelé kell fordulni; gondoltam, ha már 7 hónapon keresztül ezt táplálták belénk kismama jógán, akkor csak sikerül tudatosra csinálni ezt az egész mókát...
"Hugi, be tudsz jönni megnézni Lilla zippzárját?” - „Én most innen fel nem állok, szerintem én éppen vajúdok. Nyugi, azt hiszem, még csak 10 perceknél járok.”
Nna, a bátyám már a kórházba is akart ekkor vinni meg magukhoz, de én csak hazáig szerettem volna menni. Egyedüllétre vágytam, hogy megéljem, de közben még mindig nem mertem elhinni, hogy ebből szülés lesz, mert még mindig nem fájt, csak 10-15 percenként feszült egy kicsit, úgy 20 másodpercig. Apaállatnak azért szóltam, hogy elindulhat lassan az irodából, mert itt lehet, hogy készülődik valami. El is indult hamar. Én addig tapasztaltabb leányoktól próbáltam kideríteni, hogy ez most mi, ez nem fáj, de jönnek, most én miaszösztkezdjek??? Beültem egy kád vízbe, engedtem a levendulát körbefonni..és közben figyeltem, lazultam..igen, szülni fogok. Ez már biztos. Izgatott várakozás lett rajtam úrrá. Hogyan fog változni ez az érzés, mikor kell kórházba menni, mindent bepakoltam? Anyaállat pancsolt, apaállat zuhanyzott.. Én még hajat mostam, szőrtelenítettem, mégiscsak szülni megyünk, ne ijedjen már meg szegény gyerkőc az anyjától, mikor kibújik. Pancsoltam és lélegeztem…azok a jó kis jógalégzések :) Közben apaállat ledőlt pihenni, munka után nagy feladat a szülés (nem mintha sikerült volna neki, de fogjuk rá..)
Aztán jöttek az utolsó simítások a kórházi pakkban..ez is kész..akkor még várjunk..és vártunk.
Csak nem lettek hosszabbak ezek a feszülések, igaz már 8-12 percenként jelentkeztek, totálisan össze-vissza, semmi rendszert nem tudtam felfedezni bennük, de még mindig nem fájtak. Aztán jött a hasmenés-fázis…atyaég, hogy tud ennyi minden kijönni belőlem..és jajj, Bogyó is is jön vele-érzés..jéé, vérzek..hohó..” Kiabálás apaállatnak, "ÉÉbredj, megyünk szülni!”
Amint nagy nehezen kikászálódtam a wc-ről, hívtam is a szülésznőt, ez volt 20:45-kor..ekkor még mindig össze-vissza jelentkeztek a feszülések, és nem voltak vészesek..úgyhogy megkért, várjak 21:30-ig, és akkor számoljak be az addigi változásokról. Én pedig kivártam, mint egy igazi jó kislány. Lógva az itthoni kanapén, hosszan kilélegezve vártam a fél 10-et, miközben bőszen jegyzeteltük a feszülések időpontjait. Aztán hirtelen fél 10 lett. Igaz, addigra 3-4 percesek lettek a feszülések, intenzívebbé és erősebbé váltak, úgyhogy amint meghallotta a szülésznő, azonnali indulásra intett bennünket. Nehezen megválva az itthoni mellékhelyiségtől útnak indultunk a Szent Imre kórházba Zuglóból. Ha létezne Forma 1-es taxiszolgálat, az se lehetett volna jobb apaállat vezetésénél..8 perc alatt bent voltunk..22:05-kor beértünk a kórházba; eltévesztettük a bejáratot, káosz uralkodott mindenen. Aztán megvizsgáltak..hoppá, 4 ujjnyi a tágulás és 2 percesek az immáron már fájdalomnak is nevezhető görcsvalamik…kemény feszülés; valami belőlem kiszakadni készülő test ékelődését éreztem..azonnal szülőszoba, semmi vajúdó..hoppá, nincsen még szabad szülőszoba, az orvosom is vidéken van, konferencián..sebaj, most semmi nem számít, csak hogy világra segítsük ezt a csöppséget, neki nagyobb a feladat, mint nekünk..
Beültem egy szobába, ahol az adminisztrációt intézték, ott próbáltam lazítani magam, és közben figyelni arra, nehogy elkezdjek nyomni..felvették az adataimat közben, vártam, hogy apaállat is megérkezzen a nagy bőrönddel (valóban nagy volt..mintha egy egyhetes nyaralásra indultam volna, úgy pakoltam össze, máig nem értem magam, de ez mindegy is ), zsilipruhát kapjon, és hogy végre valaki felkiáltson: „mehetünk!”
22:55-kor elérkezett a várva várt pillanat, addig dőlöngéltem jobbra-balra egy kanapén az adminisztrációs szobában és csak arra tudtam gondolni, hogy én bizony itt helyben összefosom magam…ezt nehezen, de félretéve, képzeletben csillogó lila gombolyagokat fújtam a számból, aztán fújkáltam a levest képzeletben – örök hála Ildinek, aki az elmúlt sok hónapban megtanította a különböző légzéstechnikákat, amikkel könnyebbé tehettem a nehezebb pillanatokat.
22:55…felfeküdtem a szülőágyra, most már az orvos is megvizsgált, nagyon-nagyon kedves, fiatal ügyeletes orvos hölgyecske, a szülésznővel a világ legmegnyugtatóbb párosát alkották nekem abban a pillanatban. Az addig szinte robbanásig feszülő magzatburok hirtelen kellemes melegséget árasztva elengedte magából a magzatvizet..felemelő egy érzés. Aztán azonnal a felszólítás: „Ha jön a következő fájás, nyomhat”. A nyomás szó értelmét veszítette ekkor. Annyira magamba tápláltam, hogy én ezt a gyereket kilehelem magamból, hogy valóban hosszas fújással igyekeztem rásegíteni az ő mozgására..jesszus, mire felfogtam, hogy valóban nyomni kell... És akkor elkezdődött a valódi kitolási fázis..közben hihetetlen finom nyakmasszázs, és suttogások a fülembe: „Ne felejtsd el ellazítani a szádat!” – még hogy az apák nem tudnak segíteni a szülésnél..hülyeség..(na, jó, ehhez az is kellett, hogy előtte beletukmáltam az agyába, hogy szóljon rám, ha görcsös lennék, ezt jegyezze meg elsősorban, minden más lényegtelen, és milyen ügyesen megjegyezte, olyan jó volt így)
A csukjam be a szemem-kérésnek nem mindig tudtam eleget tenni..éppen jött ki egy fej azon a területen, ahová apaállaton és a tamponon kívül nem sokminden szokott ki-bemászkálni..és ez annál sokkal nagyobb volt..érdekfeszítő látvány..de aztán tényleg be kellett csuknom a szemem, nehogy kipottyanjon az erőlködés alatt..
23:25…egy rövid, csajos felsírás..megérkezett..csak úgy kicsusszant..lilás bőr, rózsaszínes magzatmáz és dús, fekete haj..ilyen volt Ő..egyből szerelem..hosszú, vékony testét azonnal a hasamra tették, és magzatmázasan, izzadtan ölelkeztünk..hárman..Mi. Hárman. Csoda. Csend. Mennyei Mézillat. Figyelés.
Fél óra..ennyi volt..nem több..és máris a pocakomon volt..aztán pancsolás, öltözködés és apaállat ölében landolás..életem legszebb látványa..Még két óra együtt, cicizve (a kölök volt, nem az apaállat), bújva, meghitten, félhomályban. Aztán a próba, hogy átsétáljunk a szobámba..sikertelen próba, majdnem ájulás..tolókocsi lett belőle..és egy búcsúcsók apaállatnak..na, ez a világ legszarabb érzése..
Gyerkőc megérkezett a csecsemőosztályra, anyaállat pedig a szobájába, a 13-asba. Most itt vagyok. Próbálom felfogni. Aludnom kéne, de nem megy. Mellettem kedves anyuka szunyókál 2 napos kisfiával.
Rögzítem magamban az eseményeket. Újból és újból..Kavarognak a gondolatok…Bárcsak apaállat itt lehetne, most Ő hiányzik a legjobban. Kezdem felfogni. Szültem. Gyorsan, összesen 50 percnyi fájdalmasabb résszel, gátmetszés nélkül, apás segítséggel..egy álom valóra vált. Anya lettem, gyerek vagyok. Nem értek semmit. Gyermekem van. Aludni kellene.
Elég nagy köcsögség ilyenkor anyaállatot elválasztani apaállattól meg a kölökállattól, az ösztöneim nem így akarják. Egyszer csak elalszom végre.
