boldoganyavagyoknéhamegkattanok

Az első éjjel egyedül. Lázárt és Melindát tegnap kora délután hazaengedték. Kettesben maradtunk a 13-as lakosztályban. Éjjel van. Kintről babák sikítása szűrődik be. Az én babám nyugodt. Most már. Pelust kellett cserélni. Az a csokipuding mennyiség…csak jött és jött és nem enyhült a lendület a popsiból..minden csupa csokikrém..valaki segítsen. Mit csináljak, kit kell ilyenkor hívni? Na, jó..nem tud lemászni a pelenkázóról – gondoltam, és kiszaladtam a nővérkéhez, hogy segítsen, mert naaagy baj van (persze előtte negyed órán át bőgtem anyámnak, hogy kurvasok puding jön a gyerekből, és ha megemelem a lábát, még több lesz, és már mindent összekentünk, és én most nem akarok egyedül lenni). Sietett velem vissza a szobába..kedves mosollyal konstatálta, hogy azért ez nem olyan óriási tragédia, azt hitte, tényleg baj van. „Mi lehet ennél nagyobb veszedelem?” – kérdeztem csendben legbelül. Aztán megkaptam a kellő segítséget, és a kedves intést: „Legközelebb azért ne hagyja egyedül a babáját.”
Alszik. Mélyen. Kipiheni a fáradalmakat. A tegnapi kétszer fél óra után ma már egy órát is tudtam egy huzamban aludni. Nem megy több. Hormoncsillapító gyógyszer nem létezik?
Nappal van és napsütés. Tavaszhozó Bogyótündér. Halkan szuszogva álmodik mellettem. Közben fejben máshol vagyok. Apaállatra gondolok. Csak egy kis összebújás hiányzik most… (szólhatnak másról a tankönyvek, az állati ösztönök ilyenkor sem tűnnek el az anyákból..mert ők nemcsak anyák, feleségek is..)