boldoganyavagyoknéhamegkattanok

Az elmúlt néhány nap a reggeli szopi utáni alvás elhagyásáról szólt (vissza fog még jönni, remélem:) Kipróbáltuk, milyen 4 és 5 órán át ébren lenni.  Nyűgös. Közben anya stresszel, nem tud pihenni, apad a tej, úristen, nem akarok tápszerezni. De kell. Harmadjára sem sikerült a tegyem minél többször mellre a babát akció mint a tejszaporítás eszköze. Ha éhes a gyerkőc, akkor bizony pótolni kell. Le kell győzni az ”akkor én most csődöt mondtam anyaként” és a „pont nekem nem sikerül  együtt dolgoznom a természettel” gondolatokat a fejemben, amik otromba módon győzedelmeskedni akarnak felettem. Számos lelki támasz próbálja meg nyugtatni a lelkemet: gyakorló és gyakorlott anyukák és Apaállat. Elfogadom, a babusnak szeretet kell és jóllakottság. Hogy a szeretettel kapott kaja milyen úton-módon megy be, igazából nem olyan fontos, csak gyarapodjon. És örülhetek is akár, mert nekem minden egyes étkezés során több mint a fele mennyiséget anyatejjel kapja meg Borka (ha nem az egészet). Lassan, de biztosan eljut az agyamig, és fel is dolgozom.. Folyamatos megerősítés érkezik a sorstársaktól. Kell a segítség, kell kérni és kell fogadni. Jó, ha meghallgatják az embert. Segít.  Mert az Anyaállat képes azt hinni, hogy csak vele történnek galibák, és hogy ezek az anyasággal összeegyeztethetlenek. Jön a segítség a patak túloldaláról, Szolnokról, Óbudáról, a sógornőmtől, az anyámtól, a férjemtől. Minél több oldalról, annál jobban visszatér az önbecsülés. Nem vagyok szar anya. A sírás és a pocakfájás nem egyenlő az utálattal.
Elégedettség tükröződik a kis pocokhörcsögpofin. Ez a lényeg.
Na, de a hasfájás.  Azzal mi a fenét kezdjek? 3 napja minden kajálás után lábhúzogatás, megfeszülés, nyekergés, ami néha átcsap sírásba. Vagy gyakran. Antibiotikum-kúrának végre, hurrá; tuti az készítette ki a kis belecskét-gyomrocskát. És akkor most jönnek az ötletek: édeskömény tea, Infacol cseppek, hasmasszázs, lábtorna. Mindent bevetünk. Kakahiánnyal nincs gond, minden éjjel van 3-szor, napközben már nincs minden pelusban, mint a betegség előtt. Nnna, de akkor mitől fáj a kis pocó? Lassan most is három órája ébren van. A mellkasomon megnyugszik, lefektetem, újra ideges lesz, az ölemben megnyugszik, leteszem, újra ideges lesz. Most a hátán fekszik, a kanapén, bal kezem a pocakján kering, körberajzoljuk a köldököt – ami egyébként a 3 hetes szülinapra megadta magát, és a pelenka szabad világába vándorolt. Marad a mellkas, így mindketten nyugodtak vagyunk, összeszuszogunk.
Apaállat vidéken. Temetésre kellett mennie. Már nagyon várjuk haza. Bár szar egy ördögi kör ez, az egyszer biztos. Napi 10 órányi kemény munka után nincs pofám bármit is kérni tőle. Pedig olyan jó lenne, ha akár csak az esti büfiztetést átadhatnám, és akkor tudnék fejni. Ránézek, jóképű mosott szar, inkább pihenjen; nekünk is jobb egy icipicit pihentebb Apaállat a háztartásban.
Még mindig ébren. Most már tényleg 3 órája. Megint ölben. Megint feszül. És felsír. Itt most szünetel az írás.